Ma egy kedves barátnőm, Szabina egy történetét hoztam nektek. Nagyon hálás vagyok neki, amiért annyit segített és, hogy megosztotta velem és veletek a történetét. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást!
1.RÉSZ
Hallottam, ahogy
dobog a szívem. Éreztem az ürességet és a csendet. Tudtam így jobb lesz, nem
érdemlem meg. 2016. március 25-e volt. Szombati nap. Azt hittem olyan lesz , mint
egy átlagos nap a könyvtárban. Igen egy könyvtárban, ahol az ember képes órákat
is eltölteni, hogy tanuljon, vagy csak kiválassza azt a könyvet, amit olvasni
szeretne. Miközben ültem a széken és vártam, hogy elkezdődjön az előadás ahol
önkénteskedtem, belépett. A könyvtáras nő odahívott majd bemutatott neki.
Szótlan volt egész végig. Mikor beszéltem hozzá, azaz végig, azt éreztem, hogy
nem szívlel. Itt fordult meg az ütő, kezdtem magam furán érezni. Eddig nem
érdekelt mások véleménye akkor az övé, akit nem is ismerek, miért? Ott álltam a
fogasok mellett és néztem ki a fejemből. Néztem a könyveket és elgondolkodtam,
vajon hány ember olvasta el ezeket? Miközben ezen járt az eszem, vége lett az
előadásnak, kimentem és úgy tettem mintha várnék valakit. Mikor kijött a srác
annyira megörültem, hogy arra megy amerre én, hogy elkezdtem futni utána. Meg
akartam tudni mit gondol rólam. Mégis megálltam. Egy lány soha nem fut fiú után!
Gyorsabban kezdtem menni. Mikor mellé értem lelassítottam és megkérdeztem, hogy
nem e baj, ha csatlakozom. Igazából már elfelejtettem miről is beszéltünk csak
az maradt meg, hogy egy ideig elkísért. Mikor hazaértem gondoltam megkeresem, de
rájöttem, hogy elfelejtettem a nevét. Igen, gratulálok magamnak, csak én
lehetek ekkora barom. Mindent elcseszek.
Írta:Szabina
Írta:Szabina
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése